Ha mi, tehát a nép egyszerű földszagú és széles vállú gyermekei mégsem találjuk a népfenséget, akkor magasba vetett fényes tekintetünket fordítsuk lejjebb, és egymás felé.

Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez!

Nagy veszélyt vállal az magára, ki most kezébe lantot vesz különösen, ha közalkalmazott.

Most mégis úgy döntöttem, hogy billentyűt ragadok, mert még nagyobb a veszély, ha csendben maradunk, és mert végtelenül dühít, az a gátlástalanság, ami rátelepedik a magyar valóságra. Szintén cselekvésre sarkall, az a fatálisnak tűnő hatékonytalanság és infantilis csoportegoizmus, amit az ellenzék vezetői időnként produkálnak. A jó Isten sem fog így megmenteni bennünket isteni vezérünktől, hisz már lassan egy klubba járnak. Kevés a Márió és sok a Chipola ráadásul a narancssárga Cserebogár is szorgalmasan rakja petéit a kissé jobban élők agyába a szerencsétlenebb csoportok rovására leköpve ezzel rengeteg embert és az egész segítő hivatást. Az ellenzéken nagy a nyomás, ami szerintem a belső dinamika és rivalizálás következménye másrészt a külső szimpatizánsok elvárásainak pressziójából fakad. Ennek következményeként néha ömlik a hülyeség, és nemcsak a központi csatornán, hanem spontán réseken is szerte széjjel. Figyelmet kéne fordítanunk a tömítésre és szimeringet kéne cserélnünk. Nyilván mindenki érzékeli, hogy a szociál-darwinizmus egyre jobban eszkalálódik. Egyszer Székesfehérváron egy szociológus valami olyat kérdezett egy hallgatóságtól, hogy a verseny és a szolidaritás kontra indikálják e egymást? Én, mint egyetlen válaszoló pedig azt találtam mondani, hogy ha a verseny nélkülözi a fair play szellemét, akkor csupán az erő gátlástalanságáról beszélhetünk. A világ és a magyar közélet is igen agresszív módon ebbe az irányba halad. Ma is úgy vélem, mint akkor, hogy a páriakutyaként kezelt sokaság esélyeinek, felzárkózásának segítése az egyik kulcs az ország versenyképességéhez. Vélem, hogy miként régen, most is egyetért az alábbi kérdésfelvetésekkel és válaszokkal is. Fölnőtt korúnak tekinthetők e azok a civilizációk, társadalmak melyek nem a gyermekekről, időseiről és más kiszolgáltatottakról történő gondoskodást preferálják? Fölnőtt e az a társadalom amely, sértődött vagy közömbös gyermekek módjára elfordul a politikától ahelyett, hogy figyelné, kontrollálná, számon kérné, és alakítaná azt? Mivel a fölnőttség jellemzője a biztonság megteremtése és a gondoskodás, a kérdés szerintem költői vagy akadémikus, de nem csak az akadémikusok, hanem miden gondolkodó jólelkű ember számára, és a válasz úgy hangzik, hogy nem. Mitől lenne fölnőtt az a világ ahol a nem az igazságosság, megközelítése, nem az emberi nyomorúság és a szenvedések enyhítése a fő cél. Miként tekinthető fölnőttnek az a debil kompánia, ahol bogár agyúak döntenek emberi lények sorsáról. A helyes válasz az, hogy sehogy. A félig fölnőttek országa vagyunk, a kisstílű és gátlástalan önzések uralma alatt. A „fejlődő világ” is adós ez ügyben, de mi rendkívül alul teljesítünk. Az a nyilatkozata Bogár Lászlónak, hogy a magyar társadalom egyharmadáról le kellene a másik kétharmad érdekében mondani, oly mértékben aljas, hogy bűnnek tartanám a személyével kapcsolatos eufemizmust.

Embertelen eszmefuttatásáról egy Sztálinnak tulajdonított kinyilatkozás jut eszembe. Idézem: „Egy ember halála lehet tragédia, de egymillióé már csak statisztika.” Nem csak az emberek halála, hanem a méltatlan szegénység, kilátástalanság és nyomor is tragédia, ami tehát magyar társadalom esetében hárommillió embert érint.

A társadalom nagy részét nem ok nélkül politikai undor jellemzi. Amíg a társadalom igen jelentős részének ez a viszonyulása meg nem változik, addig gyermekeivel együtt gyermekded, infantilis módon elszenvedői maradnak, lesznek a hatalmi változásoknak, a politikai kalandoroknak. Ami viszont a legesleglényegesebb, lenne a politikában, hogy nem a más vélemények, csoportok ellen, hanem univerzális emberi értékek, társadalmi célok és megvalósítása érdekében működjék és artikulálódjék. A humánumot cserbenhagyó, korrektséget-értelmet eláruló értelmiségi csoportok és a maroknyi „gonosz” a kisebbik baj és veszély. Sokkal nagyobb a társadalmi elfordulás, félrevezetettség, konformitás és közöny. Némi veszélyt jelenthetnek a zavarosban halászó, vagy éppen az éretlen és őszinte ”van kék festékem, csináljunk forradalmat” gondolkodású radikális csoportok is. 

Zavaróak a gondolati slendriánságok is, miszerint „a szegénység nem bűn”, hisz oltári nagy bűn, csak leginkább nem a szegényeké. Ahhoz, hogy a társadalomnak az etikus gondolkodásához fűződő viszonyulása változzék, és hogy ilyen téren mobilizálni lehessen, szükség van a tisztesség társadalmi hasznának közérthető gondolatokkal történő népszerűsítésére és megfogalmazására is.

Nem zártkörű, elitista, és nem is a szellemi elit kölcsönös vállveregetésére, önigazolására létrehozott tudós klubra gondolok. Sokkal inkább olyanra, melynek célja a bölcsességnek, mint életminőségünket nagyban meghatározó kollektív társadalmi tulajdonnak a közérdeklődést is felkeltő, és az átlagműveltséggel kompatibilis, tehát a populáció többsége számára is felszívható interpretációja és terjesztése. A másik épp annyira fontos feladata pedig a releváns konklúziók és adekvát célok, stratégiák, programok és lépések megfogalmazása, kidolgozása és működtetése.

Hogy Buda Bélát is megidézzem, „A multimédia gyarmatosította az Almamátert” most a jelenlegi rezsim teszi ezt a médiával. Így nem marad más hátra, mint előre a hálón. A műhely manifesztációjának már nem is szokatlan fő színtere tehát a net lehetne, módja pedig a videó beszélgetés az adott témákban. Ilyen módon minden résztvevőt meg lehet kímélni az utazásnak, az erre szánt időnek és energiának a veszteségeitől, mert csupán az időpontot és témákat kell egyeztetni. 

Írásom fő oka tehát, hogy Magyarország tényleg jobban teljesít szinte mindenben, amiben nem kéne.